Immár másodszor kell feltennünk ezt a kérdést: hova tűnt az erdélyi magyarság egyetlen megmentője, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége néven ismert baráti társaságokból és üzletfelekből összeálló érdekvédelmi párt? A válasz: a tusványosi fesztiválon megmértettek és szükségtelennek találtattak.
Van abban valami delejező, hogy ebbe a székelyföldi kisvároskába, Tusnádfürdőre látogat minden évben a magyar kormány krémje – csak úgy tódulnak a miniszterek, miniszterelnök (ebből csak egy van, az is sok(k)), politikusok, influenszerek és egyéb állatfajták. Ilyenkor a település már nem is Erdély, nem is Székelyföld, hanem Magyarország – de ez nem az álmodott visszacsatolás, nem kérem. Ez a mai Magyarország, annak minden bűzével együtt, bayerostul, semjénestül, orbánostul, némethzsoltostul, mindennel együtt.
Az idei tábor és szabadegyetem – ez utóbbi elnevezésen illik és kéretik nevetni: szabad és egyetem, ha-ha-ha – olyan jelentéktelen pozícióba süllyesztette a hazai terepen bóklászó, vendéglátónak számító RMDSZ-eseket, hogy azt magyarázni is nehéz lenne. Kelemen Hunornak még a 15 perc hírnév sem jutott: bólogatott Semjén mellett, aki épp bőszen kurvázta a Tisza Párt egyik önkéntesét, aki korábban felnőttfilmekben szerepelt – és senki sem érezte kényelmetlenül magát annak a kereszténydemokrata vezérnek a társaságában, akinek kormánya alatt erőszakolták meg a legtöbb gyereket. Bár erre nincsenek statisztikáink, higgyenek a megérzéseinknek.
Hunor, Tánczos és az egész tulipános pereputty kénytelen-kelletlenül nyelte a majonézt, amikor nagy nehezen és meglehetősen ritkán szóba került Orbán elhíresült tihanyi ebédje – és láss csodát: a Fidesz nem nézett magába, nem kért bocsánatot, nem gyakorolt önkritikát. Inkább megmagyarázták. Az erdélyi elit helyszínen jelen lévő részecskéi pedig megértették, bólogattak és igazat adtak a törzsfőnöknek – és a törzsfőnök csordájának. Szép kis közös bégetés lett az egész fesztiválból, mintha a csorda a fenyvesek alatt Csontváry vásznára pingálta volna saját magát.
Bayer Zsolt, a megnevezhetetlen és jellemezhetetlen sejthalmaz, azért ki tudta vágni a biztosítékot: úgy küldött el az anyjába minden mocskosfideszező fiatalt, hogy a végére az őt faggató 444-es újságírót is, már-már üvöltve. Szegény Zsótit mit mind faggatják itten ezek a brüsszelisták… Mosolygott elégedetten Szőke László, a levitézlett erdély–magyarország–székelyföldi újságnemíró, mellette pedig Borbély Zsolt Attila vigyorgott, és akkor még csodálkozunk, hogy miért utálja őket a fél nemzet?
De nem is az a legnagyobb baj, hogy ők, odaát, a mostohán édes anyaországunkban ilyenek – hanem az, hogy ezt ránk is erőszakolják. A digitális zsájkaratét, a másként gondolkodók elleni gyűlöletkeltést, a zavart, a káoszt, az oroszbarátságot, a demokráciaellenességet – igaz, demokráciánk sosem volt Székelyföldön, így nem is tudom, mit ellenzenek.
És ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy Székelyföld elveszíti Székelyföld jellegét. Ahogyan odaát történt ez a közpénzekkel. Őszintén elgondolkodtam azon, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Hogy miként tudnánk mi, székelyek, erdélyi magyarok úgy a sarkunkra állni, hogy mindez ne történhessen meg. Hogy megmaradhassunk annak, akik vagyunk. Hogy mi döntsük el, merre fejlődjünk tovább – mi, akik itt élünk. És ha eldöntöttük, akkor majd bevonjuk azokat is, akik valóban segíteni akarnak minket.
Gondolataim közben arra jutottam, hogy az RMDSZ egyenuralma és egypártrendszere végül is abba a kontextusba sodort minket, székelyföldi és erdélyi magyarokat, hogy már nem tudunk önmagunkról gondolkodni. Elvesztettük az önreflexió képességét, cserébe megkaptuk a „székelyek az igazi magyarok” propagandát Budapestről. Mellé jó sok pénzt is – akinek szerencséje van, az akár miniszteri, intézményvezetői, főigazgatói állásokat is kifoghat Budapesten. A kevésbé szerencséseknek sem kell sírniuk: nekik is csurran-cseppen, ha nem Budapestről, akkor Kolozsvárról.
Mint például a már említett Szőke Lászlónak, aki úgy kapott 9.000 lejes támogatást a Communitas Alapítványtól a Székely Citrom nevű újságjára, hogy az sem nyomtatott, sem online formában nem létezik. Ami talán nem is baj, elvégre orosz propagandát így is eleget kapunk az M1-től, ami Székelyföldön mindenhol fogható – az összes, vagy majdnem az összes másik adóval együtt.
Csak éppen azt nem tudjuk lassan, mit kezdjünk saját tájainkkal. Elég megnézni a parajdi tragédiáról szóló panelbeszélgetést, amelyen Geréb László és Zakariás Zoltán – általunk megválasztott, nekik mondott – mondtak el a semmit. Nincs is min csodálkozni: Székelyföld egyszerűen nem működik.
Nem volt soha demokratikus rendszerünk, most pedig, amikor problémák sújtanak minket, az évtizedek alatt nemzetpolitikai rangra emelt kontraszelekció visszaüt. És senki sem tudja, mit kell csinálni. De mindenki másra fogja, hogy ki a hibás.
Nagyjából ennyiből áll ma a közéletünk. Ebben nagy szerepe van a magyar kormánynak – de még nagyobb annak a helyi székely elitnek, amely módszeresen számolt fel mindenféle civil kezdeményezést, ha az bármiféle politikai víziót, célt próbált megfogalmazni, vagy épp csak egy adott esemény kapcsán nem értett egyet a haladó egypártunkkal – és ennek az egyet nem értésnek hangot is adott.
Az RMDSZ pedig végleg megmutatta saját fölöslegességét: a Fidesz immár nem rá bízza a kényes kérdéseket – például az erdélyi magyar fiatalok ideológiai megdolgozását –, hanem kiszervezi azokat helyi jobbágyainak. Ilyen jobbágy például Portik Vilmos, aki Zsigmond Barna Pál miniszterelnöki főseggnyaló társaságában ügyvezeti azt a Transzilván nevű csatornát, amelynek deklarált célja a fideszes retorika online megerősítése.
Nem volt már szükség intézményes alkura sem – persze az RMDSZ-szel a kapcsolatok megmaradnak, túl sok a biznisz (as usual), és van még abból a tortából. Nem attól félek tehát, hogy az RMDSZ hirtelen nem fog kelleni Budapestnek – sőt, ettől például egyáltalán nem lennék szomorú –, hanem attól, hogy a Transilván csatornák, az MCC-k, a plebsznek kiszervezett üzletek csak még jobban felgyorsítják az erdélyi és székely identitásunk hanyatlását.
Amíg végül nem marad más, csak az M1-en acélozott massza: a tömeg, amit bárki rángathat ide vagy oda.
Hanna
