Marosvásárhelyen élek. Nőként, anyaként, emberként. És sokszor úgy érzem, hogy ez a város nem nekem készült, mert nem emberközpontú, hanem forgalomközpontú. Mintha nem az lenne a fontos, hogy megálljunk, találkozzunk, jelen legyünk — hanem az, hogy minél gyorsabban áthaladjunk rajta. De én nem áthaladni akarok. Én itt akarok élni. Megállni. Kapcsolódni. Közösségben lenni.
Egy város akkor élhető, ha nemcsak az autóknak van hely benne — hanem az embereknek is.
De az utcák porosak, a járdák szűkek, a zaj állandó. A város nem hív, csak enged áthaladni. Autók uralják a tereket, parkolók a látképet. A közösségi tér nem közösségi, hanem közlekedési. És én, mint nő, mint anya, mint ember, keresem azt a helyet, ahol meg lehet állni, megpihenni, feltöltődni, kapcsolódni.
Nem hiszek a hagyományos szerepekben. De tudom, látom, tapasztalom, hogy a család lelke gyakran a nő. Ő az, aki figyel, aki összehangol, aki megáll, ha kell. De hogyan lehet megállni egy városban, ami nem ad teret a megállásra? Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, ugyanis a városból elköltözők száma arra utal, hogy sok család dönt úgy, hogy elhagyja a várost.
A város, amit elhagynak
2011 és 2021 között Marosvásárhely lakossága 13%-kal csökkent. Ez nem természetes demográfiai változás, ez menekülés. Az emberek elhagyták a várost, mert nem találtak benne otthont, csak zajt, zsúfoltságot és közlekedési káoszt. Na meg drága ingatlanokat.
Sokan kiköltöztek a környező falvakba, keresve a nyugalmat, a levegőt, a teret. De a munka, az iskola, a bevásárlás, az ügyintézés továbbra is a városhoz köti őket. Így naponta ezrek indulnak el autóval, hogy visszatérjenek oda, ahonnan elmenekültek. Az utak nem fejlődtek, az autók száma viszont megsokszorozódott. A város nem élhetőbb lett, hanem még inkább átjáróházzá vált.
Két világ között rekedve
Akik kiköltöztek, új életet kezdtek — de sokan közülük valójában két világ között rekedtek. A falusi közösségekbe való beilleszkedés nem mindig könnyű, a városban pedig már nem érzik magukat otthon. Az ingázás időt, energiát és jelenlétet vesz el — és a közösségépítéshez épp ezekre lenne szükség.
Sem ide, sem oda nem tartoznak igazán. És így nemcsak a város veszíti el őket, hanem a közösség is, amely nem tud épülni közösségi terek és megállás nélkül.
Nyílt titok: a polgármester sem itt él
Nyílt titok, hogy a polgármester sem lakik a városban. Papíron persze itt van — hiszen a törvény ezt megköveteli. De a valóságban ő is kiköltözött, mint sokan mások. Talán ő is keresi azt a nyugalmat, azt a teret, amit Marosvásárhely már nem tud megadni.
Közösségi tér – nem csak ünnepnapra
Marosvásárhelyen van közösségi élet — de csak időszakosan és nagyon drágán, rengeteg közpénzen. A városnapokon, a Forgatag idején, néhány napra megtelik a főtér, színpad épül, átmenetileg lezárnak néhány utcát, emberek jönnek-mennek, találkoznak. De mi van az év többi napján?
A közösségi tér nem lehet alkalmi. Nem lehet csak ünnepi dekoráció. A valódi közösségi tér az, ahol minden nap meg lehet állni. Ahol le lehet ülni egy padra, beszélgetni, gyereket sétáltatni, találkozni, nyugodt körülmények között. Autó nélkül kimozdulni. Ahol nem kell belépőt fizetni, nem kell programot keresni — csak jelen lenni.
A láthatatlan magány
Vajon hány magányos ember él Marosvásárhelyen? Hány idős ember, aki már nem tud vagy nem mer kimenni? Hány egyedülálló, aki nem talál közösséget? Hány kismama, aki egész nap egyedül van a gyerekkel, és nincs hova mennie, ahol nemcsak elfér, de szívesen is látják? A gyalogátjáróknál újabban olyan rövid ideig tart a zöld jelzés, hogy örülsz ha futólépésben átérsz mielőtt pirosra vált. Ez is azt üzeni, hogy nem te, a gyalogos, a sétáló marosvásárhelyi vagy fontos, hanem az autók.
A város nemcsak fizikai tér, hanem társas tér is. Elméletben. Gyakorlatban pedig Marosvésérhelynek nincs egyetlen sétálóutcája, a városi park sportteleppé alakult, gyakorlatilag megszünt park lenni. És ha nincs hol megállni, akkor nincs hol kapcsolódni. A közösségi tér nemcsak padokat és fákat jelent, hanem lehetőséget arra, hogy ne legyünk egyedül.
A város, ahol még a kutyák sem szívesen látottak
Kutyát sétáltatni Marosvásárhelyen egyre inkább akadálypálya. A városi parkból jogtalanul kitiltották őket, a buszokra nem engedik fel őket, a várban pedig csak betonon lehet velük járni. Pedig a törvény szerint közterületen bárhol, pórázon vezetve szabad kutyát sétáltatni.
Ez nemcsak kényelmetlen, hanem méltatlan is. A kutyasétáltatás nem luxus, hanem alapvető szükséglet — a kutyának és a gazdának egyaránt. Idősek, akiknek ez az egyetlen napi mozgás. Családok, akik gyerekekkel és a kutyussal indulnak el levegőzni. Egyedülállók, akiknek a kutya az egyetlen társ.
Ha a város nem ad teret nekik, akkor nemcsak az állatokat zárja ki — hanem az embereket is.
Megállni, kapcsolódni, élni
A „megállni” itt nemcsak fizikai értelemben fontos, hanem szimbolikus is: megállni, körülnézni, találkozni, jelen lenni. Ha ezt elveszik — akár a közterekből, akár a közéletből — akkor az emberek kiszorulnak a saját városukból.
Nem női ügy ez, hanem emberi. Mert ha nincs hol megállni, akkor nincs hol kapcsolódni. És ha nincs kapcsolódás, akkor nincs közösség.
Hiszem, hogy a város nemcsak azoké, aki irányítják — hanem főleg azoké, akik élni akarnak benne. Egyedül lennék ezzel a gondolattal?
Talán a gondolat sokakban ott van — csak nem mindig kap hangot. A városi lét legmélyebb igazsága, hogy a város nem csupán infrastruktúra, hanem emberi jelenlét, kapcsolódás, közösség. És ha ezeknek nincs tere, akkor a város elveszíti a lelkét.
Ez a cikk nem az autósok ellen szól. Ez az emberekért szól.
Nem hibáztatok senkit azért, mert autóba ül. A probléma nem az egyéni döntés — hanem az, hogy a város nem kínál valódi alternatívát. Nincsenek sétálóutcák, nincsenek tágas parkok, nincsenek közösségi terek, ahol igazán meg lehet állni, találkozni, jelen lenni.
Ez a cikk nem a forgalom ellen szól. Ez a cikk az elmaradt döntések ellen szól. Azok ellen, akik évek óta halogatják a terelőutat, a parkolókat, a közösségi tereket — és közben azt mondják, hogy „nincs rá igény”.
Pedig van. Mert élni nem lehet csak áthaladva. Élni ott lehet, ahol meg lehet állni.
Kiemelt kép:
https://www.google.com/maps/
