Nemrégiben egy barátommal beszélgettem arról, miért baj az, ha az állam (vagy az önkormányzat) beszáll az üzletbe, és konkurenciát állít a magáncégeknek. „Hiszen olcsóbb!” – mondta. Elsőre jól hangzik, de ha a mélyére ásunk, rájövünk, hogy az állami konkurencia olyan, mint egy furcsa társasjáték, ahol a szabályok csak rád vonatkoznak, vagy amikor a számlát akkor is kifizeted, ha nem vettél semmit.
A „végtelen pénztárca” és a tisztességtelen verseny
Képzeljük el, hogy nyitunk egy pékséget, egy autószervizt vagy egy autómosót. Évekig építjük a hitelünkből, kockáztatunk, dolgozunk. Erre a szomszédban az állam nyit egy saját üzletet. Mivel az államnak „végtelen” pénze van – amit tőlünk gyűjt be adóként –, feleáron adja a terméket, és ingyen dobja utána a szolgáltatást (például ingyen autómosást az autód műszaki vizsgájához az állami buszgarázsban).
Ha egy magáncég rontja el a kiflit, tönkremegy. Ha az állami cég égeti el a kenyeret, nem zár be, mert a mi adónkból pótolják a veszteségét.
A „tehén-elmélet”: Miért kell az államnak az egész istálló?
Van egy egyszerű igazság: „Nem kell tehenet venned ahhoz, hogy minden reggel igyál egy pohár tejet.” Ha tejet akarsz, elmész a boltba. Az állam viszont fordítva gondolkodik: megveszi a tehenet, felépíti az istállót, állami istállómestert fizet, tehénigazgatót alkalmaz, és állami takarmányt vesz. Ezzel ő maga válik állattartóvá, ahelyett, hogy csak segítene megvenni azt a pohár tejet azoknak, akik rászorulnak.
Ugyanezt teszi akkor is, amikor sportról, színházról vagy tömegközlekedésről van szó, az állam megveszi az épületeket, társulatokat, igazgatóságokat, klubokat, újabb és újabb cégeket és egyesületeket hoz létre.
A monopólium és a múlt árnyai
Nézzük meg a helyi piacot. Miért gondolja az önkormányzat, hogy csak egyetlen, állami piac létezhet a városban? Ha nincs verseny, a bérleti díjakat kényük-kedvük szerint tartják, a kistermelő kiszolgáltatott lesz, a kisboltok bezárnak.
Emlékezzünk a kommunizmusra: akkor is minden cég állami volt. Az eredmény? Üres polcok, fejadagok és jegyre adott kenyér.
Amikor a polgár nem „vásárló”, akit meg kell nyerni, hanem csak egy „kérvényező” az állami ablaknál, ott megszűnik a szabadság és a méltóság.
Az „alternatíva halála” és a hatalom ára
Ez a legveszélyesebb csapda. Az állam mesterségesen alacsony árakkal kiszorítja a magánvállalkozókat, akik tönkremennek és eltűnnek. Idővel az állami gépezet berozsdásodik, a minőség romlik, de ekkor már késő: nincs hová átmenni. Nincs alternatíva.
De miért ragaszkodik az állam ilyen görcsösen ezekhez a veszteséges cégekhez? A válasz egyszerű: a hatalom miatt. Az állami cégek igazgatótanácsaiban politikai kinevezettek ülnek, a választók pedig függővé válnak az állami „szolgáltatótól”.
Az adóemelés valódi oka
„Nincs pénz az utakra és kórházakra!” – mondják, majd adót emelnek. Valójában az adóemelés sokszor azért kell, hogy fenntartsák ezeket a hatalmi bástyákat: a veszteséges állami vállalatokat.
- Megtakarítás: Ha az állam kiszállna az üzletből, milliárdok maradnának a kasszában.
- Adóbevétel: A magáncég nem viszi a pénzt, hanem hozza az adók formájában!
- Célzott segítség: A megspórolt pénzből az állam sportutalványt adhatna a gyerekeknek (amit bármelyik magánklubban felhasználhatnak), kulturális jegyet a moziba vagy közvetlen támogatást a rászorulóknak.
Összegzés
Az állam dolga, hogy karbantartsa a pályát, nem az, hogy ő legyen a csatár. Ha az állam nem akarna pék, buszsofőr és autómosó lenni, több pénz maradna valódi fejlesztésekre, és az adók is alacsonyabbak lehetnének. Ne vegyünk tehenet, ha egy pohár tejet szeretnénk inni, főleg ha nem is értünk az állattartáshoz, mert mondjuk jogász végzettségünk van. A polgár akkor jár a legjobban, ha az állam nem eladni akar neki valamit, hanem védi a választás szabadságát.
A szabadság ott kezdődik, ahol van választási lehetőségünk.
A láthatatlan pókháló: Miért nem elég egyetlen tollvonás?
Tisztában kell lennünk azzal is, hogy ami ma történik, az nem a semmiből jött. Az elmúlt évtizedek alatt kialakult érdekcsoportok, a generációkon át öröklődő rossz szokások és a politika mindent átszövő befolyása olyan sűrű hálót font a társadalom köré, amit nem lehet egy-két cikkben teljesen kibogozni.
Ez egy irdatlan mennyiségű problémahalmaz, ahol az ok-okozati összefüggések olyan mélyre nyúlnak, hogy könyvtárnyi irodalmat lehetne róluk írni.
Ezért érthető, ha az átlagember sokszor átláthatatlannak érzi a rendszert. De pont ezért fontos elkezdeni a tisztánlátást a legegyszerűbb példákkal – a busszal, a piaccal, a tejjel. Mert bár a háló óriási és bonyolult, a szabadság felé vezető út mindig azzal kezdődik, hogy felismerjük: lehetne másképp is.
Nem vághatunk át minden szálat egyszerre, de ha megértjük, hogy az állam nem a gondviselőnk, hanem a megbízottunk, már elindultunk a változás útján.
Hogyan nézne ki egy működő ország?
Amikor Hollandiára vagy Németországra nézünk, nem azért látunk rendezett világot, mert az állam ott minden boltban tulajdonos. Épp ellenkezőleg: ott az állam a törvényalkotással foglalkozik, nem a hatalommegtartással és a saját cégeivel. Mi történne nálunk, ha átvennénk ezt a logikát?
- A sport mint lehetőség, nem mint kiváltság: Képzeljük el, hogy az állam nem mamutklubokat tart fenn, hanem minden gyerek kap havi 500 lejt egy „sportkártyára”. Ezt a pénzt a szülő oda viszi, ahol a legjobb az edző, ahol tiszta az öltöző. A klubok versenyezni fognak a gyerekekért, az állam pedig pályázati pénzzel segítheti a felszerelések vásárlását.
- Kultúra állami póráz nélkül: A magán színháztársulatok és néptánccsoportok nem lennének kiszolgáltatva a politika kénye-kedvének. Közpénzre pályázhatnának konkrét előadásokra vagy turnékra. Aki értéket teremt, támogatást kap, de nem lesz az állam „alkalmazottja”.
- Élő, mozgó piacok: Ahelyett, hogy egyetlen központi állami piac lenne, magáncégek bérelnék ki a köztereket egy-egy napra minden városrészben és községben. Megjelennének a mozgó piacok, a termelők közelebb kerülnének a vásárlókhoz, az önkormányzat pedig csak a tisztaságot és a szabályokat ellenőrizné.
- Az állam mint „minőségbiztosító”: Ebben a modellben az államnak több ideje és pénze maradna a legfontosabb dolgára: a törvények betartatására. Nem azzal törődne, hogy hova kit tegyen meg igazgatónak, hanem azzal, hogy a buszok biztonságosak-e és a menetrendet betartják-e.
Ez a változás alapjaiban rengetné meg a rendszert. Az állampolgár többé nem egy porszem lenne a gépezetben, hanem egy fogyasztó és döntéshozó, aki a saját pénzével szavaz nap mint nap a minőségre. Hollandia nem azért gazdag, mert az állam mindenhez ért, hanem azért, mert az állam elismeri: a szabadság és a verseny jobb gazda, mint bármelyik minisztérium.
A bűnbak-keresés művészete: Tényleg Brüsszel a hibás?
Amikor az államkassza üres, és az adók emelkednek, a politika vagy az emberek gyakran egy régi trükkhöz nyúlnak: keresnek egy külső ellenséget. „Brüsszel miatt van!” vagy „Az Ukrajnának küldött segélyek miatt nincs pénz!” – halljuk a kiabálást. De ne dőljünk be a bűvészmutatványnak, ahol a bal kéz mutogat, miközben a jobb kéz a zsebünkben turkál.
Az igazság az, hogy a költségvetési hiány nem Brüsszelben vagy a határokon túl keletkezik, hanem itt bent:
- A hatékonytalan állami monstrumok: Nem a külföldi segélyek égetik el a pénzt, hanem a veszteséges állami vállalatok, a túlduzzasztott bürokrácia és a politikai kifizetőhelyekként működő intézmények.
- A saját hibák elfedése: Sokkal könnyebb Brüsszelt szidni, mint elismerni, hogy az állam rossz gazda. A „külső ellenség” képe kényelmes paraván, ami mögé el lehet rejteni a reformok hiányát és a pénzügyi fegyelmezetlenséget.
- Brüsszel valójában hozza a pénzt: Miközben a politika szidja az EU-t, a gazdaságunk (és a költségvetésünk jelentős része) az uniós forrásokból lélegzik. A probléma nem a pénz hiánya, hanem az, hogy az állam képtelen azt hatékonyan, a piacot segítve elkölteni.
Aki Ukrajnára vagy Brüsszelre mutogat, az csak el akarja terelni a figyelmet arról, hogy a tehén (az állam) túl sokat eszik és keveset ad. A hiány oka nem a szomszédunkban vagy a távoli Belgiumban van, hanem abban a rendszerben, amely a piaci verseny helyett a hatalom megtartására szórja el a jövőnket.
A „Bíró gólja” – Amikor a szabályalkotó beszáll a játékba
Képzeld el a helyzetet: kint vagy a pályán, hajtasz, izzadsz, a csapatok fej-fej mellett haladnak. Aztán a bíró váratlanul megállítja a játékot, odasétál a labdához, és egyszerűen belövi a döntő gólt. Aztán lefújja a meccset. Kész, eldőlt, vesztettetek.
Pontosan ezt teszi az állam, amikor ahelyett, hogy csak felügyelné a szabályokat, saját céget nyit a te szektorodban:
- Te vagy a játékos: Aki a saját pénzét, idejét és kockázatát teszi bele a munkába.
- Az állam a bíró: Akinek az lenne a dolga, hogy figyelje a lest és a szabálytalanságokat.
- A gól: Az állami támogatás, az adómentesség és a végtelen költségvetés, amivel az állami cég „rúgja be” a piacot.
Ebben a pillanatban a sport (és a piac) megszűnik létezni. Senki nem fog edzeni, senki nem fog befektetni egy új csapatba, ha tudja, hogy a bíró bármikor berúghat egy gólt az ellenfélnek. Ezért mennek el a fiatalok, ezért zárnak be a kisboltok, és ezért nem fejlődik a gazdaságunk. Mert ki akarna egy olyan bajnokságban játszani, ahol az eredményt nem a tehetség, hanem a bíró gólja dönti el?
Minél nagyobb az adó, annál több pénzt adunk a monopóliumoknak, amelyek akkor sem nyereségesek, mégis fizetik a marketingigazgatókat, hogy reklámozzák magukat azon a piacon, ahol egyedül vannak.
