Lejárt az október 23-i budapesti nagymenet, a pesti utcák kiürültek, a zászlók hazakerültek, a jelszavak elnémultak. Mi pedig itt maradtunk, Erdélyben — a magunk bajával, félelmeivel, tehetetlenségével.
Jó nekik, ott, az anyaországban. Ott legalább van ellenzékük. Van közösség, sőt tábor. Van élet, van mozgás, van esély. Mi meg itt nézzük, ahogy a Transzilván nevű csatorna — gondolkodtatok már ezen a néven? — napról napra szétveri azt a maradék erdélyi józanságot és jóérzést, ami még megmaradt. Mert mi is az a „Transzilván”? A fideszes propagandagépezet kihelyezett tagozata, egy színesre festett csomagolás, amiben semmi sincs, csak cinizmus és megfelelés. Az erdélyiség náluk csak kirakat — a tartalom viszont pesti parancs szerint készül.
Budapesten október 23-án eldőlt valami: ha lesznek egyáltalán választások jövőre, akkor a Fidesz nagyot bukik. Ez ma már nem csak vágy, hanem tendencia. Hiába a buszoztatott tömeg, hiába a hetekig tartó, közpénzből finanszírozott kampány, hiába a milliók és a milliárdok — nem jött össze a varázslat. A Tisza mozgalom akkora tömeget vitt az utcára, amekkorát a Fidesz már csak plakátról ismer.
És igen, Magyarország népének elege van Orbánból és az egész sleppből. Az viszont fájdalmasabb kérdés: nekünk, itt Erdélyben, miért nem lett még elegünk belőlük? Miért játsszuk el újra és újra, hogy a hatalommal való lojalitás a „nemzeti érdek”? Miért hisszük el, hogy a paranoiás félelemkeltés – az „ellenség mindenhol ott van” szlogen – bármit is szolgál a mi javunkra?
Miközben a budapesti utcákon már az új Magyarország körvonalai látszanak, mi még mindig a régi árnyékában élünk. És ha mi nem ébredünk fel, itt maradunk — nemcsak a gondjainkkal, hanem a hazugságainkkal is.
