Azt hittük, a templom csöndje néha megszólalhat bölcsességként. Most viszont dörögve szólalt meg, és sokan Erdély-szerte nem áldásként, hanem átokként hallották. Orbán Viktor tihanyi megszólalása – miszerint George Simion „támogatásra érdemes” elnökjelölt Romániában – olyan mondat, amelynek súlya alatt egy egész közösség roskadozik.
Nem azért, mert az erdélyi magyarság ne tudná, hogy a politika olykor kemény kompromisszumokról szól. Hanem mert amit most kompromisszumként adtak el, az számukra nem más, mint elárulás. Nem Brüsszel árulta el őket. Budapest.
Nemzetegyesítés, most román nacionalistával?
George Simion politikai karrierje olyan, mint egy rosszul sikerült történelmi paródia: nagy román zászlóval rohangáló, jelszavakat bömbölő, magyarokat fenyegető figura, aki 2019-ben élő adásban vezette be a tömeget az úzvölgyi katonatemetőbe, széttépve mindent, ami emlékeztetett a magyar katonákra. Egy temető kapuját akkor rombolták le, ma egy közösség önbecsülését.
És most, 2025-ben ez az ember „támogatásra érdemes”. Legalábbis a magyar miniszterelnök szerint.
Képzeljük el, mit érez egy csíki, háromszéki vagy partiumi magyar, amikor ezt meghallja. Azt, hogy a magyar állam már nem csak elnézi, de politikai dicsérettel is jutalmazza azt, aki évek óta nemzeti identitásuk felszámolásán munkálkodik. Ez már nem félrenézés. Ez szembenézés – csak éppen nem az ellenséggel, hanem a szövetségessel.
A nagy stratégia ára
Persze, érthetjük a nagy játszmát. Orbán Viktor geopolitikai sakktábláján Brüsszel a főellenség, és mindenki szövetséges lehet, aki EU-ellenes hangokat üt meg. Ebbe a képbe beleillik Simion is: ő is a szuverenitást emlegeti, ő is a globalisták ellen harcol, ő is „nemzeti”.
Csakhogy van különbség a nemzeti szuverenitás védelme és a kisebbségek eltiprása között. Simion nacionalizmusa nem a nemzeti önvédelemről szól, hanem a másik kizárásáról. Az ő világában Erdély nem közös örökség, hanem visszafoglalni való trófea. A magyar pedig nem polgártárs, hanem betolakodó.
Támogatni egy ilyen embert a nemzetpolitikai eszköztárból? Legalábbis bátor húzás. Vagy vakmerő. De mindenképp olyan, amit az erdélyi magyarság nem fog gyorsan elfelejteni.
Magyar szavazatok román szélsőségeknek?
Az RMDSZ jó érzékkel döntött úgy, hogy nem áll be Simion mögé. Ellenkezőleg: egy olyan jelöltet, Crin Antonescut támogatták, akinek ugyan megvannak a maga bűnei – a MOGYE karának megakasztása, a 2010-es évek magyarellenes kirohanásai –, de legalább nem verte szét szimbolikusan sem a székely kapukat. És nem állt élére a „román Erdélyért, magyarok nélkül” mozgalomnak.
Simion viszont ezt tette. És nemhogy bocsánatot nem kért érte, de politikai tőkét kovácsolt belőle.
Amikor Orbán Viktor úgy döntött, hogy egy ilyen politikust „támogatásra érdemesnek” nevez, akkor gyakorlatilag azt üzente: a magyar szavazatok akár el is mehetnek egy román szélsőségeshez, ha az EU-val szemben áll. Ez talán beleillik egy nagyhatalmi koncepcióba, de szembemegy minden nemzetpolitikai józansággal.
Erdély: híd vagy zátony?
A magyarság mindig is hídként tekintett Erdélyre. Azt reméltük, hogy összeköt Keletet és Nyugatot, magyarokat és románokat, múltat és jövőt. De ehhez párbeszéd, bizalom és kölcsönös tisztelet kell. Simion politikája ezzel szemben a hidakat robbantja.
A kérdés most az: milyen szerepet szán nekik Budapest? Hídépítők lesznek, vagy lebontandó oszlopok?
Mert ha a magyar állam nyíltan vagy burkoltan Simion mögé áll, azzal gyakorlatilag azt mondja: az erdélyi magyarokat nem kérdezzük meg, a sorsukról más dönt – újra. Csakhogy ezt a mondatot 1920-ban már leírták. Most, 2025-ben újra elhangzik. Csak most Tihanyból.
A sorscsapás önként vállalása
George Simion nem hiba a rendszerben – ő maga a rendszer, amit a 21. század román nacionalizmusa termelt ki. Nem Brüsszel bábja, hanem Bukarest visszhangja. Nem az európai normalitás ellensége, hanem az együttélésé.
Aki őt támogatja, annak tudnia kell: nem csak szavazatot ad, hanem történelmi felelősséget is vállal. Mert ha Simion nyer – akár csak erősebb lesz –, azzal együtt nő a nyomás az erdélyi magyarokon is. Iskolaügyek, nyelvhasználat, autonómia-törekvések – mind hátra sorolódnak. És aki akkor majd Budapesten siránkozik, hogy „hogy történhetett ez?”, annak most kell a tükörbe néznie.
Zárszó: két kép, két világ
Az egyik oldalon egy magyar miniszterelnök áll a tihanyi apátságban, mögötte a magyar államiság ezeréves története. A másikon egy román nacionalista, aki magyar sírokat rángat, székely zászlókat tép, és azt harsogja: „Erdély a románoké!”
És most valaki azt mondja: az utóbbi támogatásra érdemes.
Ha ez nem abszurd, akkor semmi nem az.
