Bolojan olyan megszorító csomagokat pakolt a nép – azaz a mi – nyakunkba, hogy attól koldusbotra jutunk. És ezt lehet szó szerint is érteni. Parajdon világméretű ökológiai katasztrófa történt, a térség pedig, amely az RMDSZ félfeudális gyarmatának is tekinthető, magyar és román képviselői részéről is teljes passzivitást mutat. A marosvásárhelyi színház épületének felújítása késlekedik, a PNRR-ből érkező autópálya-pénzeket pedig elbuktuk – a politikai osztály silánysága, lustasága és korrupciója miatt.
És ez csak a jéghegy csúcsa.
Mindeközben az AUR és egyes képviselői kezdenek úgy viselkedni, mintha valóban a nép érdekeit képviselnék. Különben mivel magyarázható az, hogy csak az „aranytökűek” támadták meg az Alkotmánybíróságon azt a megszorító csomagokat tartalmazó törvényt, amelyet a kormány felelősségvállalással – vagyis társadalmi vita megkerülésével – fogadtatott el?
Ami ennél nagyobb arcátlanságot jelent, azt ritkán produkálta a romániai politikai osztály – pedig ez ezen a téren nem gyenge mezőny. Bolojan csomagja arról szól, hogy Ciolacu és Ciucă kormányzásának hitványságait velünk fizettetik meg, miközben a nyilvánosságra került dokumentumok szerint a két korábbi miniszterelnök is tudta, hogy Románia a csőd felé rohan – mégsem tettek semmit. Mi több, fiskális intézkedéseikkel csak súlyosbították a helyzetet. Ők megússzák? Igen. Mi fizetünk? Igen.
Parajd: a kollektív cinizmus mintapéldája
Parajd esete még ennél is arcpirítóbb. Amikor az AUR parlamenti bizottságot akart létrehozni a sóbánya gyanús ügyeinek kivizsgálására, a PSD–PNL–RMDSZ–USR gólem egyszerűen leszavazta a kezdeményezést. Továbbra sem tudjuk, hány évnyi nemtörődömség vezetett a katasztrófához, a felelősök megnevezése késik – és vélhetően még sokáig fog –, egyetlen reményünk a román sajtó. Ha van idejük a sok egyéb mellett ezzel is foglalkozni, akkor talán ők feltárhatnak valamit, amiből akár büntetőeljárás is lehet.
Miközben Parajdon magyar emberek ezrei mennek tönkre, az RMDSZ-nek nincs különösebb mondanivalója az ügyről. YouTube-hirdetésekben kérik adakozásra a jó magyar népet, miközben azt sem tudni, hogy az összegyűjtött pénz fölött ki rendelkezik, és milyen alapon osztják szét a rászorulók között. Transzparencia? Majd a következő választási kampányban – addig hagyjanak minket ezzel, gondolja Kelemen Hunor. És e logika szerint is cselekszik.
A vásárhelyi színház esete: párhuzamos valóságok
A marosvásárhelyi színház épületének felújítása is megér egy vagy több misét. Évek óta készen van a felújítási terv, és ahogy azt a Vásárhely.ma portálon Kali István remekül megjegyzi: a fejlesztési miniszter is magyar, a kulturális miniszter is az – utóbbi ráadásul vásárhelyi. A színház felújítása mégsem került be a finanszírozandó tételek közé. Miért? Mert kell az a pénz a költségvetési hiány betömésére.
Az egész ügyben egyetlen Maros megyei képviselő szólalt fel a parlamentben – kapaszkodjanak meg: Dan Tănasă, a magyar nyelvű táblák ellen vívott dákó-harcos kampány legismertebb arca. Szép új világ.
A szavazó nem alattvaló
Nem tudom, mennyi víznek kell még lefolynia a Maroson, Oltón, Szamoson vagy Körösön ahhoz, hogy a magyar szavazópolgár végre választóvá nemesüljön – és ne azért szavazzon a tulipánra, mert az „majd megvéd a románoktól”.
A helyi életminőség javításához ugyanis nem nemzeti lózungokra, hanem racionális döntésekre, transzparenciára, egyenlőségre és demokratikus ügyvitelre van szükség. A román parlamentben pedig – papíron – az RMDSZ lenne az, amely minket képvisel. De amit most látunk, az az, hogy nem teszi. Valós problémáinkat elhanyagolják, a fejüket a homokba dugják, és dâmbovițai játszmákat űznek. Igaz, ebben legalább profik – nem mindenki tud ugyanis évtizedeken át kormányon lenni anélkül, hogy bármi érdemit tett volna a közösségéért.
Hanna
