Olvasom a magyarországi pánikreakciókat, mint egy rosszul tájolt meteorológus, aki vihart jósol a sivatag fölé. Innen, az erdélyi erkélyről nézve határon túlinak tűnő magyarjaink úgy néznek ki, mintha valaki hirtelen kihúzta volna a vécétartály dugóját, és most fuldokolva kapálóznának a közelgő apokalipszisben. Pedig mindössze pár tucatnyi Nép Útja-trikolórba csomagolt szektatag készül arra, hogy Budapesten, a Parlament előtt szambázzon, miközben a háttérben valahol egy furcsa hang a „Kárpátok vérszagú köldökzsinórjáról” ordibál.
A performansz célja világos: emlékeztetni az orosz seggbe bújt helyieket, hogy Románia egyszer már megszállta Magyarországot, és ha a történelem kereke megint úgy fordul – ami valójában egy rozsdás, nyikorgó húsdaráló –, akkor jönnek újra. Jönnek, csattog a bakancs, remeg a gerinc, és valaki a sarokban már reszketve keresi a menekülőutat, amit Kafka rajzolt be a titkos jegyzetfüzetébe.
Orbán Viktor, aki a szuverenizmus szó hallatán valószínűleg egy új szotyis zacskóra gondol, a füle botját sem mozgatja. Ő már csak ilyen: ha nincs a sztoriban saját személyes kultuszának fényezése vagy egy újabb stadion, akkor nincs érdeklődés. Nem úgy a Mi Hazánk, akikre a kormány kiszervezte a nagyon szélsőséges, „nemszeretném-látni-a-diplomata-útlevélben” feladatokat. Ők most vadul integetnek, hogy tiltsák be a Calea Neamului budapesti ámokfutását. Csakhogy a Mi Hazánk és a haveri kör elfelejti: a 64 Vármegye rendszeresen szervez trianoni nekro-orgiákat Erdélyben, Orbán pedig minden évben Tusnádfürdőn jelentgeti be a diktatúraépítő tervének következő stációját. És általában is: úgy járnak át ide uszítani a magyarországi politikusok, mintha valaki titkos szerződésbe foglalta volna, hogy évente legalább kétszer fel kell gyújtaniuk a romániai közéletet.
Persze jogos, hogy jönnek. Az már kevésbé, hogy az egész „nemzetpolitika” kimerül abban, hogy tenyérből etetett birkákká süllyesztik az erdélyi magyarságot. Mert – és most kapaszkodj a kalapodba, kedves olvasó – ezt bizony nekünk kell majd rendbe hoznunk. Ők nem fogják. Ők már rég a VIP-páholyban ülnek, pezsgőt kortyolnak és azon nevetnek, hogy mennyire szerencsétlenül néz ki a határmenti magyar, ha elfogy a rezsicsökkentés.
De fordítsuk meg:
miért ne mehetne a Calea Neamului Budapestre emlékezni? Elvégre tesók ők, szorosabb szövetségben a szuverén-keresztény értékeket naponta újraíró doktorminiszterelnök úrral, aki még kampánybeli segítséget is nyújtott nekik. Szinte látom, ahogy a fehér inges, zászlós had felvonul a Kossuth térre, miközben a háttérben egy Rejtő-regényből kicsúszott diktátor heherészve nyaldossa szája szélét.
És most, hogy a kígyó a saját farkába harap, a keresztény tesók meg elindulnak látogatóba a nagy törzsfőnök városába – mit mondhatunk? Ez van, ezt kell szeretni. Vagy ha nem tetszik, hát igyunk még egy kört és nevessünk a káoszon.
Hanna
