Egy erdélyi reflexió arról, hogyan feledkeztünk meg a saját múltunk tanulságairól.
Nem vagyok biztos benne, hogy mikor kezdődött. Talán akkor, amikor Brüsszel lett minden baj forrása. Talán akkor, amikor egy szivárványos zászló többet háborított, mint egy leomló iskola. Vagy amikor elhittük, hogy amíg másokra mutogatunk, addig mi biztonságban vagyunk.
De valami elcsúszott.
Ma Erdélyben egyre többször látni, hogy a kisebbség maga is kirekeszt. Hogy a történelmi érzékenység, amit a százéves kisebbségi tapasztalat formált bennünk, nem együttérzést szül, hanem új célpontokat keres.
Jobban fáj nekünk egy Pride-plakát, mint egy háborús gyermekhalál. Többet beszélünk ingyen koncertekről, szórakozásról, mint arról, hogyan lehetett volna megakadályozni két diák halálát Székelyudvarhelyen. Ugyanakkora figyelmet kap egy parlamenti homofób kirohanás, mint egy közösség megélhetésének összeomlása a parajdi sóbánya víz alá kerülése után.
És közben a TVA nő. Az élet drágább. A jövő szűkösebb. De nem azok felé kiáltunk, akik napról napra döntenek erről — hanem azok felé, akik nem tudják megvédeni magukat.
Pedig mi is tudjuk, milyen kitaszítva lenni
Az erdélyi magyar közösség generációkon át tanulta meg, mit jelent kisebbségben élni: – hogy a nevedről ítélnek meg, – hogy a nyelved gyanús, – hogy a hited zavaró lehet.
És mégis, amikor mások — romák, LMBTQ emberek, menekültek — kerülnek célkeresztbe, hirtelen nem emlékezünk. Nem a múltunk tükröződik — hanem az új többségi szerep kényelme. Erősnek érzed magad a többségben és nem érdekel egy kisebbség álláspontja.
Ez nemcsak szomorú. Ez veszélyes. Mert aki egyszer már megélte a kirekesztést, de nem tanult belőle együttérzést — az könnyen felejti el, hogy őt is ki lehet zárni újra.
A közösségi tér, ahol a lájk fontosabb, mint az igazság
A Facebook nem erkölcsi tér. Hanem figyelempiac. Ami dühít, az pörög. Ami árnyalt, az elvész. Ez nem véletlen. Ez algoritmus.
Ezért lett „népszerű”, ha egy politikus hangosan gúnyol, ha provokatív videóval hergel, ha közösségvédelemre hivatkozva tiltana könyvet, embereket, véleményeket.
Nem a megoldás az, amit kínálnak — hanem az ellenség. Mert haraggal mozgósítani könnyebb. Mert ha azt hisszük, hogy a „más” a veszély, akkor nem kell szembenéznünk a saját kudarcainkkal.
Nem az a baj, hogy nem értünk egyet — hanem az, hogy ellenséget gyártanak belőlünk.
A véleménykülönbség egészséges, építő, szükséges. Az uszítás viszont szétveri a közösségi szövetet, mert nem csak vitát szít, hanem lojalitáspróbát csinál a véleményből: vagy velünk vagy, vagy ellenünk.
Ez nem véleménypluralizmus. Ez polarizáció mint uralomtechnika. És aki ezt gerjeszti — politikus, véleményvezér vagy kommentelő — az nem a közösséget védi, hanem leegyszerűsíti, hogy könnyebb legyen irányítani.
Oszd meg és uralkodj!
Ez az a két szavas recept, amit évszázadok óta újra és újra elővesznek, amikor a hatalom nem szolgálni akar, hanem megtartani önmagát. És ma, a közösségi média algoritmusaival, ez a stratégia ipari méretűvé vált.
Nem véletlen, hogy az embereket nem arra ösztönzik, hogy gondolkodjanak — hanem hogy állást foglaljanak. Nem az a cél, hogy párbeszéd szülessen — hanem, hogy frontvonalak alakuljanak ki.
És ha a társadalmat apró törzsekre lehet bontani, egymással szembeállítani, akkor:
- már nem a hatalom a hibás, hanem „a másik tábor”,
- nem a döntéshozó vonható felelősségre, hanem az, aki „rossz könyvet olvas”, „másért aggódik” vagy „más zászlót tűz ki”.
„Oszd meg őket: ideológia, vallás, nemi identitás, politikai tábor, földrajzi régió mentén. És uralkodj felettük, amíg egymással vannak elfoglalva.”
Közben a valóság
2023, Székelyudvarhely: Leomlik egy iskola bentlakásának fala. Két diák meghal. Napokkal korábban jelezték: repedezik az épület. A kivitelező engedély nélkül dolgozott. Mégis — mindenki hárít.
2024, egész Románia: Több mint 1300 ember hal meg közúti balesetekben. Elavult úthálózat, rossz szabályozás, tétlen hatóságok. A statisztika évek óta tragikus. És már nem is lep meg senkit.
2025, Parajd: A sóbányát elönti a víz. A turisták eltűnnek, a bevételek megszűnnek, az állásokat sorra vesztik el. A védműveket évek óta nem javították meg. A felelős? Nincs.
És közben a politika miről beszél? Egy koncert kapcsán gerjesztett kultúrharcról. Egy Pride-felvonulás elleni kiállásról.
Mert ami lángol, arra kattintanak. De ami omlik — arra már alig nézünk.
Mi számít valódi veszélynek?
Egy kisebbség nem veszélyeztet egy többséget. Néhány azonos nemű pár nem veszélyeztet egy országot. De egy háború, amelyben ezrek halnak meg, milliók menekülnek, és amely gazdasági, energetikai és morális válságba sodorja Európát — az igen.
Oroszország Ukrajna elleni háborúja több mint 500 ezer halottat és sebesültet eredményezett eddig.
Energiaválságot, inflációt, élelmiszerhiányt okozott világszerte.
És közben az orosz propaganda ugyanazt a retorikát használja, mint amit itthon is hallunk: „a nemzetet a gender veszélyezteti”, „a családot meg kell védeni a másságtól”.
Ez nem véletlen. Ez elterelés. Mert amíg a társadalom egy része egy szivárványos zászlón háborog, addig nem kérdezi meg, ki szavazta meg az áfaemelést 2025-ben. Nem kérdezi meg, ki hagyta omladozni az iskolát, vagy ki nem tett semmit a sóbánya védelméért.
Hogyan lehet, hogy egy kisebbség, amely nem árt senkinek, nagyobb félelmet kelt, mint egy háború, amely embereket öl?
A válasz: mert a félelem irányítható. És a hatalom mindig azt a félelmet választja, amit nem kell megoldani — csak fenntartani.
Még tudunk másként
Nem kell egyetértened mindenkivel. De az emberi méltóság nem ideológia. Ha nem tanulunk múltunkból, ha nem védjük meg más emberek jogát a létezéshez — akkor egyszer csak mi sem kapunk helyet abban a világban, amit ma építünk.
A történelem tanít — vagy ismétel. A kérdés: képesek vagyunk-e tanulni belőle?
Nem kell lájkolni azokat, akik másokon taposnak, akik másokat megszégyeníteni vagy elhallgattatni akarnak. És néha — igen — szólni is kell, kiállni egy kisebbség mellett, a gyengébb mellett.
Nem hangosan — hanem tisztán. Nem azért, hogy népszerűek legyünk — hanem hogy ne legyünk cinkosai annak, ami készül.
Ez még nem a vég. De ez már egy határ. Kérdés: átsétálunk rajta — vagy megállunk végre gondolkodni?
