A falu végén, ott, ahol a pityókatáblák már belefutnak az erdő szélébe, egy öreg, fehérre meszelt ház tornácán üldögél Bálint bácsi. Pipa a szájában, a tekintete távolra mered, mintha onnan várna választ egy régi kérdésre.
A falubeliek néha megállnak, köszönnek, de ma senki nem zavarja. Csak a macska ül mellé, és egy kicsit még az is úgy tűnik, elgondolkodott.
– Tudod, fiam – kezd bele halkan, senkinek és mindenkinek egyszerre –, az ember sok mindent megért az élete végére. Hogy mi a fontos. Hogy mit kellett volna mondani. Hogy mit kellett volna hallgatni. De leginkább azt, hogy mikor kellett volna figyelni. Hosszú szünet.
– Hát, az asszony is mondott valamit… de nem figyeltem.
Pillantása a diófára siklik, mintha ott lenne a megfejtés. A macska ásít, de még nem megy el.
– Az a baj a figyelemmel, fiam – morfondírozik tovább –, hogy soha nem akkor jön meg, amikor kéne. Hanem amikor már csak a kakukk szól a faliórában. És akkor már minek.
Egy pillanatra elmosolyodik, olyan fajtán, amit csak az tud, aki túlélte a saját bánatát. Megkocogtatja a pipáját a pad karfáján, és még hozzáteszi:
– De legalább most csend van. Az is figyelem, nem?
A szél belesuttog a völgybe, a macska a lába mellé gömbölyödik. És bár senki nem kérdezte tőle, a székely bácsi ma is megtartotta a világ egyik legőszintébb pszichológiai előadását — tíz szóból, három morranásból, és egy darab székely hallgatásból.