Egy júniusi reggel volt, amikor a fiatal tiszteletes a tornác felé vette az irányt, ahol Bálint bácsi már egy ideje a pipafüstbe meredt.
– Bálint bátyám, hát maga nem dolgozik ma? – kérdezte vidáman.
Az öreg megemelte szemöldökét, mintha a válasz volna a nehezebb munka.
– Fiam, én már pirkadat előtt dolgoztam. Azóta pihenek.
– És mit csinált hajnalban?
– Mérlegeltem, hogy megéri-e ma hajtani. Arra jutottam, hogy… nem éri meg.
A pap felnevetett, de a bácsi csak halkan folytatta:
– Látod, nem csak az munka, amit az ember csinál, hanem amit magában visz. Van, amit nem lehet letenni, még ha a kezed üres is.
– De hát, a munka nemesít – próbálkozott a tiszteletes.
– Néha. Máskor meg csak elcsigáz. De ha már úgyis megroppan az ember háta, legalább egyenes szívvel tegye.
A rigó a diófán fütyörészett, a bácsi meg hátradőlt, mint akinek a világ már nem restancia, csak emlék.
– Tudod, fiam – mondta végül –, ma azt dolgoztam ki, hogyan kell szépen nem csinálni semmit.
És abban a semmiben több volt, mint sokak életében egy egész hétfő.
