A csend nem azt jelenti, hogy nincs mit mondani. Csak azt, hogy nem muszáj. Legalábbis így gondolja Bálint bácsi, aki azon kevés emberek közé tartozik, akik nem érzik rosszul magukat attól, ha egy beszélgetés közben a szél is be tudja mondani a magáét.
Egy nyári délutánon, amikor már túl meleg volt bármi komolyabb vitához, a szomszéd fiatal feljött tanácsért.
– Bácsi, hát mit csináljak? Az asszonnyal megint összekaptunk. Azt mondja, nem figyelek eléggé.
Bálint bácsi csak pöfékel, aztán kisvártatva megszólal:
– Az én Márim is ezt mondta… úgy negyven éven át.
– És? Maga mit csinált?
– Hát… figyeltem. Csak nem akkor, amikor kellett volna.
A fiú zavartan nevet, de Bálint bácsi nem mosolyog. Csak nézi a rétet.
– Tudod, fiam, figyelni nem olyan, mint megásni a krumplit: nem lehet gyorsan letudni. A csend – az olyan, mint amikor a föld megforgatja magát a nap alatt. Látszólag semmi nem történik, mégis minden alakul.
A fiú hallgat. A bácsi is. A szél zizegni kezd a diófában.
– Na, most már kezded érteni – mondja aztán az öreg, mintha az ifjú szólalt volna meg.
És lehet, hogy tényleg így volt.
