Egy késő őszi délutánon, amikor a nap már olyan laposan sütött, mintha ő is elfáradt volna az év végére, Bálint bácsi egyedül üldögélt a tornácon. A pipája már csak emlék volt a szája sarkában, de a füst nélküli pöfékelés olyan megszokott mozdulat volt, mint a reggeli sóhaj.
Az unokája halkan kilépett hozzá.
– Nagyapa… maga szerint mi az élet értelme?
Az öreg nem nézett rá, csak megemelte kissé a fejét, ahogy egy varjú húzott el a kert fölött.
– Fiatalon kerestem rá a választ, fiam. Mindenhol. Az idősek beszédében. A munkában. Az asszony tekintetében. Aztán egy idő után már nem kerestem. Inkább próbáltam nem útban lenni annak, amit mások keresnek.
– De mégis… mi az?
A bácsi hosszasan hallgatott. Aztán így szólt:
– Hogy reggel felébredsz, és van kihez szólni. Hogy van egy darab kenyér az asztalon. Hogy a diófa még áll. Hogy a kutya nem ment el. Hogy van, akitől kapsz egy mosolyt, még ha nem is érted, miért.
Egy kis szünet után hozzátette:
– És ha néha még nevetni is tudsz egy rossz viccen, akkor már majdnem megtaláltad.
Az unoka elmosolyodott.
– És ha nem tudok nevetni?
– Akkor várj. A nevetés olyan, mint a hó: néha késik, de egyszer csak beborít mindent.
Drága Olvasó!
Ez a kis közös világ, amiben együtt voltunk és mosolyogtunk, számomra igazi kincs — amiben a legszebb rész te vagy.
Köszönöm, hogy végig velem tartottál, hogy nevettél, hogy szíveddel figyeltél. Ha valaha visszavágysz ebbe a kis székely világba — vagy bárhová, ahol a képzeletnek tornáca van —, látogass vissza a Magyar Ász honlapjára, vagy vidd magaddal Bálint bácsi bölcsességeit egy megosztással.
Maradjon veled a derű, a békesség, és egy jó történet mindig a zsebedben!
Ölellek gondolatban! A tornác mesemondója és jókedvű társad, Beáta
