Egy nyári reggelen, amikor a harmat még úgy csillogott a fűszálakon, mintha az éjszaka titkokat sírt volna rájuk, Bálint bácsi már kint ült a diófa alatt. Nem csinált semmit. Csak figyelt.
A szomszéd kisfiú, Petike, odasomfordált hozzá, kezében egy lemerült tablet.
– Bácsi, unatkozom. Mit csináljak?
Az öreg végigmérte a gyereket, majd a fát.
– Nézd a diófát.
– De az nem csinál semmit!
– Hát épp ez az. És mégis nő.
Petike leült mellé, kicsit duzzogva.
– De bácsi, a természet unalmas.
– Az lehet, fiam. De legalább nem hazudik.
A madarak csiviteltek, a szél megmozdította a leveleket. A bácsi halkan folytatta:
– Tudod, én sokat tanultam a fáktól. Például azt, hogy nem kell mindig válaszolni, ha fúj a szél. Csak állni kell, gyökeret ereszteni, és várni, míg elcsitul.
Petike elgondolkodott.
– És mit tanított még?
– Hogy ha valami elhervad, attól még jöhet új hajtás. Hogy a madarak csak ott fészkelnek, ahol béke van. És hogy a csend nem üresség – hanem figyelem.
A gyerek már nem is nyomkodta a tabletet. Csak nézte a diófát. A bácsi pedig elégedetten pöfékelte a pipáját.
– Na látod, fiam. A természet nem beszél sokat. De ha hallgatod, mindent elmond.
