Egy szép tavaszi délutánon, amikor a madarak már bátran tweeteltek, de Bálint bácsi még mindig csak a postagalambban bízott, megjelent az unokája a tornácon egy új okostelefonnal.
– Nézd, nagyapa, most már videóhívással is tudunk beszélni!
Az öreg hunyorogva nézte a képernyőt, ahol saját magát látta visszamosolyogni.
– Hát ez meg mi? Tükör, ami visszabeszél?
– Nem, ez a kamera! Most már láthatjuk egymást, ha beszélünk!
– Fiam, én eddig is láttalak, mikor beszéltél. Csak akkor még nem kellett hozzá tölteni semmit.
Az unoka nevetett, de próbálta tovább magyarázni.
– És nézd, itt van a Messenger. Itt tudsz nekem írni!
– Írni? Hát én eddig is írtam. Papírra. Tollal. És ha nem válaszoltál, legalább tudtam, hogy a postás a hibás.
Az öreg elvette a telefont, forgatta, mint aki azt keresi, hol lehet beleönteni a tintát.
– És ha ez elromlik?
– Akkor újraindítjuk.
– Hát én is újraindulnék néha, de nem ilyen könnyen megy az, fiam.
Végül visszaadta a készüléket, és csak ennyit mondott:
– Régen levelet írtunk. Most pötyögnek. De ha nem jön rá válasz, az ugyanúgy fáj.
A pipája sercent egyet, és a bácsi elmosolyodott.
– Na de legalább most már tudom, mi az a „messzincser”. Csak azt nem tudom, miért nem lehet egyszerűen átkiabálni a kerítésen.