A házasság olyan, mint a disznótoros: ha jól sikerül, emlékezetes. Ha nem, akkor is.
Egy esős délutánon, amikor a felhők úgy lógtak a hegyek fölött, mint Mári néni szemöldöke, ha Bálint bácsi ismét elfelejtett vizet hozni be, a bácsi a tornácon üldögélt, és pipázott. A szomszéd fiatal férj, Laci, épp akkor jött át, kissé megtörten.
– Bácsi, maga hogy bírta ki ennyi évig Márival?
Az öreg lassan kifújta a füstöt, és csak ennyit mondott:
– Hát… nem mindig bírtam. De nem is mindig kellett.
Laci értetlenül nézett.
– Nézd, fiam – folytatta az öreg –, a házasság nem arról szól, hogy mindig igazad legyen. Hanem hogy tudd, mikor ne legyen. Én például sose mondtam az asszonynak, hogy igaza van. Csak azt, hogy neki nincs igaza abban, hogy nekem nincs igazam.
Laci próbálta követni a logikát, de közben már mosolygott.
– És mit csinál, ha veszekszik magával?
– Semmit. Hallgatok. Aztán, ha nagyon csönd van, megkérdezem, hogy „Mit is mondtál, Mári?” – és akkor kezdődik elölről, de legalább már tudom, mire figyeljek.
A pipából újabb füstkarika szállt fel, mint egy gondolat, ami nem akarja elhagyni a fejét.
– Tudod, fiam, a jó házasság olyan, mint a jó pityókafőzelék: nem kell mindig újrafőzni, csak néha megkeverni, hogy le ne égjen.
