Az idő múlása olyan, mint a széna a szekéren: először csak egy-egy szál pereg le, aztán egyszer csak észreveszed, hogy már a villát se bírod felemelni.
Egy őszi délutánon, ahogy a nap szomorúan rugdossa a sárguló faleveleket, Bálint bácsi ismét a tornácon ült. A pipája lassan parázslott, a kezében egy régi zsebóra – még az apjáé volt, de már csak akkor ketyeg, ha jól megrázza.
A falu gyógytornásza, egy fiatal, lelkes lány, feljött hozzá beszélgetni.
– Bálint bácsi, nem jönne be az idősek klubjába? Mozgás, beszélgetés, egészséges életmód! Megfiatalodna tőle!
Az öreg lassan ránéz. A szeme sarkában annyi ránc, mint a falu útján a kátyú.
– Lányom, én nem azért vagyok öreg, mert nem mozogtam eleget. Hanem mert sikerült ennyi ideig kibírni.
A lány felnevet, de az öreg folytatja:
– Tudod, régen az idő lassan múlt. Most meg szalad, mint a bolond kecske, ha megretten a viharban. De az se baj. Csak tudni kell leülni néha, és megvárni, míg visszafordul.
A lány elmosolyodik, de már nem próbálja meggyőzni. Csak leül mellé, és együtt nézik, ahogy a nap lassan belecsúszik a hegy mögé.
– Mondja, bácsi, mit csinálna másképp, ha újrakezdhetné?
– Semmit. Legfeljebb jobban megvárnám, amíg mások befejezik a mondatot. Mert az idő nem attól múlik, hogy megy – hanem hogy hallgatni is tudunk benne.
